Friss hírek > Kutyasorsok

Hurok - Hurkozás

Ez egy olyan emberi találmány, ami elképzelhetetlen kínokat, szenvedést bír okozni a belekeveredett állatnak.
Eredetileg egy régi vadászati eszköz, módszer, de ma már csak az orrvadászok használják. Az igazi vadászok ugyan úgy elítélik ezt a barbár eszközt, mint mi állatvédők.

A képen látható kutya egy ilyen hurokba ment bele. Nem tudni, kinek szánták, minden esetre neki sikerült belelépnie. Belebújt, de a derekán megszorult. Eleinte biztosan próbálkozott, merre szabadulhatna. Aztán rángatta, de a drót nem engedte. Talán pihent egy keveset, aztán újra próbálkozott, de most sem sikerült szabadulnia. A drót már szorosan, fájdalmasan a derekára feszült. Pánikba esett. Rángatta, a drót pedig egyre jobban a húsába vágott.
A hátán, a dús csomós szőre felfogta valamennyire a drót erejét, de a hasánál élesen bevágott. Minél jobban rángatta, annál jobban, mélyebben.
Aztán szerencsére, a drót egyszer csak elszakadt. A hurok még továbbra is szorult, de a rögzítés engedett. Futott, menekült, ahogy tudott. Bízott benne, ha elég gyors, lehagyhatja a fájdalmat, és a derekába mélyen bevágódott drótot.

Napok múlva vették csak észre a furcsán mozgó kutyát. Nehezen sikerült megfogni a fájdalomtól és a félelemtől elgyötört állatot. Az elfertőződött sebből altatásban, orvos tudta csak eltávolítani a drótot. Sokáig lábadozott a csaknem kettévágott kutya.

Talán a hurok kihelyezőjén is ki kellene próbálni ennek az elmés szerkezetnek a működését….


.

Levél Vidrától.

Biztosan sokan emlékszünk még a nálunk élt, majd örökbe fogadott kutyákra.
Mindenkinek volt egy kedvence, aki elkerült tőlünk, és néha eszünkbe jut, vajon mi lehet vele?

Vannak szürke kis alakok, de vannak nevezetes egyéniségek is köztük. Míg az előbbiekre kevésbé emlékszünk, az utóbbiakra jobban, tovább.
Vannak, akiket gyorsan örökbe fogadnak, és emlékük nem vésődik olyan mélyen belénk, de vannak, akik sokáig, esetleg évekig is nálunk éltek. Őket azt hiszem, többé sohasem felejtjük el.
Mindig nagy öröm számunkra, amikor egy-egy kedves, nálunk élt kutyáról hírt kapunk.
Amikor az új gazdi levelet ír, képet küld, és érződik a sorokból a szeretet, az egymásra találás.

Cudar és Vidra 8-9 hónapos lehetett, amikor az állatotthonba kerültek. Nagyon féltek, megfogni sem hagyták magukat. Amikor mégis sikerült, riadtan bújtak egymáshoz a kennel sarkában. Sokáig nem mertek közeledni senkihez. Csak nézték, hogy a hozzájuk beszállásolt bátor társuk hogyan zsebeli be az összes simogatást, amit a gondozó hármójuknak szánt. A türelem, és a szeretet aztán meghozta a gyümölcsét. Lassan oldódni kezdtek. A gondozóknak, és a hozzánk kijáró gyerekeknek hála, egyre határozottabbak lettek. Hozzászoktak a pórázhoz, és sokan, sokat sétáltatták őket, hiszen kedves, szelíd, okos, és szófogadó kutya lett belőlük. Bár a félénkségük sohasem múlt el teljesen, a kedvességük pótolta ezt a hiányosságot. Egyszer aztán kiválasztották, és örökbe fogadták őket is.
Előéletük, sorsuk, és személyiségük miatt, mindannyiunkban mély nyomot hagytak. Talán sohasem felejtjük el már őket.
Egyikükről, Vidráról kaptunk most hírt. Íme:

Kedves Gondozóim, Drága Kutya Barátaim, Társaim.

Vidra vagyok, egy éve hozott el a gazdim tőletek. Eleinte nem ment zökkenő mentesen az összeszokás, ill. a beilleszkedésem a családba. Az igazat megvallva féltem. Itt minden idegen, ismeretlen volt. Ismeretlen, szagok, bokrok, állatok, még a levegő szaga is más volt mint nálatok. Pedig gazdáim mindent megpróbáltak azért, hogy minél előbb otthon érezzem magamat. De hát ez elég lassan ment. Emlékszem, hogy eleinte szinte minden éjjel felváltva rám-rám néztek, mivel a kapunál tanyáztam, és nem akartam elfoglalni a házamat. Ma már szeretek sziesztázni benne, jó tágas és kényelmes, a gazdinénim szalmával is kibélelte. Ha esett ha hidegen fújt a szél, mindaddig amíg magamtól be nem mentem a kutyaházba, ki jöttek, betakargattak a meleg, vízhatlan ruhákkal, amit hoztak. Pátyolgattak, közben kedvesen vigasztaltak, simogattak. Nappal meg, szinte mindig velem volt valamelyikük. Így aztán szép lassan összeszoktunk. Emlékszem, hogy szilveszterkor a faluban petárdákat durrogtattak, és én a hangjuktól nagyon féltem. A gazdim, ahogy az első durrogások felverték az éjszakát, azonnal kijött hozzám, nyugtatott, simogatott, és azt szerette volna, ha bemegyek a lakásba arra az időre, amíg ez a durrogás elmúlik. Mivel még féltem a lakástól, nem mentem be, csak odabújtam hozzá. De ő tudta, hogy nekem mire van szükségem ilyenkor. Beszólt a feleségének, az én gazdinénimnek, ő kijött, megfogtak, felemeltek, és bevittek. Nem találtam a helyem, de a félelmem kezdett elmúlni amikor egy jó nagy adag szalámit kaptam, meg jó szót, simogatást. Aztán ők elaludtak, és én is, ott az ágyuk előtt a szőnyegen. Szóval nagyon szeretnek engemet. Soha nem vagyok megkötve, az udvar elég nagy, futhatok kedvemre, és amikor kimennek a kertbe -mert az is van ám-, dolgozni, akkor én is kimegyek velük. Igaz nem sokáig, csak amíg kiszimatolom magamat, meg füvet eszegetek, és alaposan körül nézek. Utána a gazdim, aki végig velem van addig, bekísér a belső udvarba. Szóval jó helyre kerültem. Nincs semmire gondom, minden kívánságomat kitalálják, értik, és teljesítik. Örülök hogy ide vetett a sorsom. Azért Rátok is gondolok, és nagyon köszönöm a volt gondozóimnak, hogy ottlétem alatt jól bántak velem. Kutya társaim, barátaim, meg a macskák is! Nektek azt kívánom, hogy minél előbb menjen értetek egy olyan jó és szerető gazdi mint amilyen az enyém, és vigyen benneteket olyan szép, kutyának való helyre mint ahova az enyém hozott. Törődjenek veletek úgy, ahogy velem törődnek, szeretnek a gazdáim. Küldök egy két fotót, amit a gazdim csinált rólam.

Üdvözlök mindenkit, szevasztok: Vidra

Családi válságkezelés: Először is dobjuk ki a kutyát!??

Pár hete egy januári vasárnap délután hazafelé tartottunk. Messze az emberlakta területtől egy barna és egy fekete foltra lettem figyelmes: két palotapincsi-keverék kiskutya üldögélt az út szélén.

Kérnem sem kellett, a férjem azonnal lehúzódott a forgalomból. Kidobott kutya mellett mi nem megyünk el „szó nélkül”.
Átverekedtem magam az autók között az út túloldalára. A két megrettent kutyát végül is sikerült beraknunk az autóba.
Aznap délután a nagykanizsai menhely két új lakóval gyarapodott: TörpPillával és TörpPapával.
Azóta gondolkodom ezen a sajnos szinte mindennapi eseten. Egyértelmű, hogy kidobták a két kiskutyát. A bundájuk tisztaságából és jó kondíciójukból ítélve, nem csavargás közben keveredtek el messze az otthonuktól. Ültek az út szélén és vártak. Persze, hogy vártak. Hiszen a gazdájuk oda tette ki őket, következésképp ott kellett rá várni, hogy visszamenjen értük.

Mindannyian nehéz helyzetbe kerültünk ebben a mai gazdasági helyzetben.
De valóban ez lenne a megoldás? Ha nincs tovább pénzünk tartani a kutyáinkat, így kell megszabadulnunk tőlük? Nem kellett volna megpróbálni segítséget kérni egy állatmenhelytől? Megpróbálni elajándékozni őket? Feladni egy újság hirdetést? S ha semmi más lehetőség sincs, fájdalommentesen végleg elaltatni őket, semmint lassú éhhalálra, vagy autógázolásra ítélni? Vagy ha erre sincs pénze, miért nem emberek közé, miért a lakott területtől távol dobja ki, ahol esélye sincs a túlélésre, főleg egy szobakutyának?

Csak azt szeretném, hogy az, aki ilyen tettre vetemedik, élje át csak egyszer, amit egy kutya érez, amikor rádöbben, érte már soha nem fog visszamenni a gazdája. Hogy egyedül maradt és számára nincs más hátra, mint csendben fekve várni a halált.

Hamarosan látogatók jöttek az állatotthonba, méghozzá külföldről. Kiválasztották és elvitték a „Törpöket” egy új világba. Egy olyan állatbarát világba, amiről a legtöbb átlag magyar kutya (és magyar ember) csak álmodhat, ha egyáltalán vannak ennyire merész álmaik, álmaink.

Az ő sorsuk végül is jóra fordult. Persze erre onnantól, hogy a menhelyre kerültek, elég nagy volt az esély. A volt tulajdonos valószínűleg nem tudta, de a szobakutyáknak a többiekhez képest könnyebben találunk új gazdát. Ennek ellenére, mégis ők szenvednek a legtöbbet, mert sokkal érzékenyebbek, ráadásul egy védettebb környezetből, a lakásból kerülnek hirtelen utcára.

Levél szeretett gazdáimnak.

Sajnos már csak így tudok beszélni hozzátok, levélben, az éteren keresztül. Remélem levelem eljut hozzátok, és minden hasonlóan cselekvő gazdihoz. Talán elgondolkodtok rajta, hogy nekünk is csak egy életünk van. Ki vagyunk szolgáltatva nektek. Mi csak addig, és csak úgy élhetünk, ahogy ti hagyjátok.

Kedves Anyu és Apu!

6 hetesen magatokhoz vettetek, sokat játszottam a gyerekekkel és nagyon boldog voltam Veletek.
Ahogy nőttem, egyre nőtt a mozgásigényem és vele együtt az étvágyam is. A gyerekek már nem akartak velem játszani. Ha odamentem egy simiért, sokszor még belém is rúgtak.
Aztán egy nap beültettetek a kocsiba. Én olyan boldog voltam. Végre hónapok óta először látok mást is a kennelen kívül.
Az autópálya szélén álltunk meg. Eldobtátok a labdámat. Futottam utána, de mire visszaértem Ti már sehol sem voltatok. Kétségbeesetten rohangáltam a kocsik között, labdával a számban. Az autósok dudáltak, de volt olyan is, aki még rá is gyorsított. Ki akartam futni az út szélére, mert nagyon féltem. Hirtelen egy hatalmas ütést éreztem az oldalamon és többet nem tudtam felállni. Nagy nehezen kikúsztam az út mellé. Próbáltam utánatok menni, de nem sikerült. Körülöttem minden véres volt. Fáztam. Sötét volt és féltem. A labdámat még mindig fogtam, biztos voltam benne, hogy visszajöttök értem. Hiába nyüszítettem, ugattam, senki nem állt meg segíteni. Több órás fekvés után megállt mellettem valaki. Nem törődve a vérrel és a sárral, betett az autóba. Egy fehér köpenyes férfi szaladt a kocsihoz amikor megálltunk. Már csak a fejét csóválta.
Új gazdám, aki 15perce ismert, nagyon sírt és megölelt. Csak akkor engedtem el a labdámat, hogy megnyaljam a kezét, hogy azt tudjam neki mondani: "Köszönöm". Aztán elaludtam.
Az utolsó dolog, amit hallottam, új gazdám kétségbeesett zokogása volt.
Már nem félek, nem fázom és nem fáj semmim sem.

Meghaltam.

Talán ha nem rágom szét a cipőket és nem eszem annyit, még mindig élhetnék...

Ideje lenne végre változtatni, szerintem......



õszinte köszönettel a munkájukért:



Rácz Károly

Foxi-Maxi gazdára talált!

Foxi-Maxi évek óta a menhelyünkön élt. Próbált alkalmazkodni, igyekezett jól viselkedni, mindent megtett annak a kislánynak a kedvéért, aki rendszeresen sétálni vitte őt. Nem volt tolakodó, de nagyon örült, ha szóltak hozzá. Már hozzászokott, hogy emberek jönnek és mennek, ő pedig marad.

Foxi-Maxit mindannyian szerettük.
Nem volt feltűnően szép, semmi különleges nem volt rajta, ezért nem is vette észre senki. Többszőr elvitték már a kenneltársát, és ő mindíg maradt. Beletörődött már, hogy a menhelyen él, gazda nélkül.
Szinte el sem hitte, hogy őt választották, amikor végre rá találtak új gazdái.
Ők írták nekünk ezt a levelet. Remélem Mexi sokáig szolgálja őket, és cserébe holtáig vigyáznak majd rá. Megérdemli, sokáig várt rájuk.


"Szép jó napot!

Március 8-án voltunk a menhelyen és fogadtuk örökbe Foxi-maxit, akit Mexinek kereszteltünk, kicsit lányosítottuk a nevét! Remélem jól érzi magát nálunk! Az elején sokat kellett orvoshoz hordani, mert állandóan hányt, de ma már jobban van, a pocakja még mindig sokat fáj, de jobb a kedve! Ahhoz képest, hogy menhelyi kutyus, nagyon finnyás, mindig husit enne!
Küldök pár képet róla, hogy hogyan él itt nálunk!
Amúgy nagyon nyugis kutyus, egész nap pencizik, játszani nem akar, lusta! Már megtanultunk ülni is! :-)

Minden jót!

Némethné Timi "

_________________________________________

Kacska, a három lábú kiskutya

Senkinek sem kellett Kacska, mert fél lábbal kevesebbel áldotta meg a sors.

A tél végén került a menhelyre Kacska, akkor úgy 3 hónapos lehetett. Valaki az utcán talált rá és behozták az állatotthonba. Nagyon aranyos kis kutya volt, fekete bozontos szőre alól elevenen csillogtak ki apró gombszemei. Egy hibája volt csak: a jobb első lába nem mancsban, hanem két ujjban végződött, ezért ez a rövidebb lába nem ért le a földig.
Azonban ez nem zavarta a rosszalkodásban. Attól fogva, hogy megérkezett, nem volt nyugalom a kölyökkenelben. Kacska mindig gondoskodott valamiféle jó kis ribillió kirobbantásáról. Ha verekedés volt, biztos, hogy a hempergő kölykök közül kilógtak hatalmas csálé fülei. Márpedig verekedés az volt, mert addig mesterkedett, amíg valakit rá nem uszított valakire. Légy nem repülhetett be a menhelyre úgy, hogy Kacska észre ne vette és meg ne ugatta volna. Ha beléptünk a kenelbe, azonnal a nyakunkban járt, három lába ellenére is.
Ahogy cseperedett, lassan ő lett az Északi őrszem a telepen. Tudták a kutyák, nála hamarabb egyikük sem vehet észre semmit, ezért ráhagyták a riasztást. Jó jelző kutya lett, ajánlottuk is a látogatóknak, akik kutyát szerettek volna örökbefogadni. Senkinek sem kellett, a lába miatt. Közben átesett egy plasztikai műtéten, melynek során az összecsavarodott ujjakat egybevarrták, így nem akadt bele folyton a drótba. De ez sem segített, Kacska továbbra is menhelyes kutya maradt.
Aztán egy napon fejembe vette magát egy gondolat: hazaviszem ezt a fekete ördögöt. Bár a család nem nagyon örült neki, rövid huzavona után hazavittem másik két kutyám mellé. Korábban ők is az állatotthon lakói voltak, így nem volt gond az összeszoktatással.
Hogy felhívja magára a figyelmet, apró trükköket vetett be. Egyik reggel egy marék diót hordott össze a lábtörlőre. Kíváncsiság képpen eldobtam egyet: azonnal visszahozta és letette a lábam elé. Még azon a napon megtanult ülni, feküdni. Pórázon menni is elsőre tudott, bár nem szeretem, ha emberek közé megyünk, mert mindenki azt hiszi, azért sántikál, mert fáj a lába...

Most ő az utca riasztója, éberen figyel és jelez. Hiába készítettünk neki kutyaólat, főhadiszállása a bejárati ajtó lábtörlője, ahonnan látja a kiskaput és a legközelebb van a gazdi is. A gazdi, akinek a kedvéért ez a kis kutyuska a lelkét is odaadná.
És aki még mindig nem érti, miért szaladgál egy három lábú kutya az udvarunkban, aki ráadásul bozontos és csálé fülű, annak üzenem: "ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan".

Nehéz döntés

Ha valakihez odaszegődik egy kutya, vagy macska, és ráadásul vemhes is, mit lehet tenni ebben az esetben?

Előszőr is meg kell győződni róla, hogy a jövevénynek van- e valahol a könyéken gazdája. Ha nincs, akkor a továbbiakért az elnéző befogadó a felelős.
A legjobb, ha azonnal a menhely segítségét kéri, és odaviszi az állatot. Ott ha még lehetséges ivartalanítással megoldják a dolgot, ha nem, a megszületett kölyköket azonnal elaltatják, az anyát pedig amint lehet ivartalanítják.
Ha ez valamiért nem így történik, nagy felelősséget vesz a nyakába. A megszületett kölykök további sorsa az ő kezében lesz. Az lenne az ideális, ha vállalja a felnevelésüket, és az utána következő, cseppet sem egyszerű gazdakeresést a számukra. Ezt persze csak kevesen tudják, mivel itt a puszta szándék nem elég.
A legrosszabb megoldás viszont az, ha a megszületett kölyköket elnézően éltben hagyja, pedig jól tudja, hogy később majd nem tud velük mit kezdeni.
Amíg nincs velük gond, hiszen az anya eteti, takarít utánuk, a gyerekeknek pedig jó kis játékot jelentenek, maradhatnak. Néhány hét után viszont felhív bennünket, elmeséli a történetet, és be akarja hozni az egész kis családot, hiszen mint mondja: mihez kezdjen velük? Meg különben is, nem az ő kutyája volt az anya.
Nem érti rosszallásunkat, hiszen szerinte igaz állatbarátként cselekedett, megmentett egy rakás kis állatot. A vele járó nehézségeket viszont nem vállalja, mondván, mi ezért vagyunk.
A felelősségét ránk hárítja.
Tudni kell azonban, hogy a menhelyre bekerülő, védőoltással nem rendelkező kölykök 80- 90 %-a elpusztul. Utólag már hiába minden, az itt jelenlévő vírus okozta bélfertőzés nem gyógyítható. A gondozók szinte tehetetlenül nézik végig, amint a kis állat néhány napon belül nem kis gyötrelmek közepette elpusztul.
Azt is tudni kell, hogy az életben maradottak esélye sem nagy arra, hogy gazdához kerüljenek. Lehet, hogy egy életen keresztül menhelyes kutyák maradnak.
Ennek tudatában döntsön mindenki, aki hasonló helyzetbe kerül.
Persze ugyan ez a helyzet akkor is, ha saját kutyánk néz nem várt anyai örömök elé.


........
Egy kóbor kutya befészkelte magát a hegyi hajlék egy védett zugába. Már egy idelye a környéken élt, hiszen a gyakran itt tartózkodó emberek rendszeresen enni adtak neki, a gyerekek pedig játszottak vele. Ő ezért hálás volt, hiszen a régi gazdájánál ez nem így működött. Pedig mindent megtett amit csak tudott, őrizte a házat, csóválta a farkát a gazdinak, a gyerekeket pedig imádta. Aztán eljött az idő, felnőtt kutya lett, jöttek az udvarlók. Talán több is mint kellett volna. A gazdi mérges volt, kiabált. Egyszer pedig autóba tette, és egy csendes helyen kitessékelte belőle.
A kutya napokig nem mozdult arról a helyről, hiszen: a gazdi bármikor jöhet érte. Sokáig várt, de az éhség nagy úr. Elindult, és így talált ide. Itt jól van, és nemsokára jönnek a kölykök is.
Aztán eljött az idő, 8 kiskutya született. A gyerekek könyörögtek, had maradjon a kis család. A szülők engedtek, a kiskutyák pedig nőddögéltek. Az anya példás rendben tartotta őket.
Aztán lassan szanaszét mászkáltak a fészekből. Már önállóan is elkezdtek enni. Egyre többet követeltek. 8 kölyöknek sok ennivaló kell, és még ott az anya is. A "gazdi" kezd türelmetlen lenni. Mindenhol pisi és ürülék. Össze piszkították a környezetüket is.
A döntés megszületett: felhívták az állatmenhelyt, a családnak menni kell.
A menhelyen a kölykök maradhatnak az anyjukkal, bár nagyon nehéz nekik üres kenelt biztosítani.
Talán egy hét múlva betegedett meg az első kiskutya. Szomorúan feküdt a sarokban. A többi vígan futott keresztül rajta, ha éppen útban volt nekik. Aztán fokozatosan elcsendesültek. Néhány nap elteltével már senki sem futott, minden sarokban gubbasztott valaki. A kenel tele volt hányás és hasmenés nyomokkal. Az étel nem fogyott, a kölykök viszont rohamosan. Szánalmas volt őket nézni. Minden erőfeszítás ellenére elpusztult az első, majd a második kölyök is. Aztán kisebb szünetekkel az összes.
Az anya is beteg lett, de ő, talán mert erősebb volt, néhány keserves nap után meg gyógyult.
Azóta ivartalanítva lett, és a menhelyen várja, hogy végre neki is akadjon egy IGAZI gazdája.

Doki

Sziasztok! Remélem, megismertek még. Tavaly szeptemberben Tőletek kerültem egy családhoz.

Most már "nagyra" nőttem és kicsit dagi is vagyok, de jó helyem van. Sajnos elkaptam a parvót, de Dr. Horváth László meggyógyított!
Két kislány lakik itt, nagyon szeretnek, sokat játszanak velem. A cicákat, akik itt laknak, állandóan kergetem, de aludni beengedem őket a házamba.
Köszönök Nektek mindent, amit értem tettetek.

Finci

Tavaly nyáron jelent meg a németnyelvű Szuperinfóban a menhelyünk hírdetése.
Azóta sok német látogató keres fel minket. Van aki csak körülnéz, tápot és pénzt ad adományba, kivisz egy-két kutyát sétálni, van aki a kidobott kutyákat hozza be hozzánk és vannak örökbefogadóink is.

Egyre többen jönnek azért, hogy tőlünk vigyenek haza Németországba egy kutyust, vállalva ezzel a chipbeültetés, útlevélkiadás és az oltások beadásának nem kevés költségét.
A legkedvesebb viszont a német gazdiktól, hogy két-három hét múlva telefonálnak és elmondják, hogy van a kis kiválasztotjuk.
Finci áprilisban került be hozzánk Incivel a húgával együtt. A 61-es út mellett dobták ki őket egy autóból. 1 év körüli vizslakeverék kutyusok. Incit egy szomszéd faluba fogadták örökbe, Ficinek júliusban lett új családja Németországban. Elutazása után 2 héttel kaptuk a fényképes üdvözlőlapot gazdáitól.